Talán azt gondolnád, a zöld nevelés modern kori dolog. Részben igazad is van, hiszen régen nem volt szükség ennek tanítására, a szükségességének hangoztatására. Nagyszüleink számára magától értetődő volt a természettel való együttélés. A klasszikus mondókák születése a természetre vonatkozó népi megfigyelések eredménye. Ma azonban több lehetőségünk van, miért ne használnánk a régmúlt tapasztalatait a maiakkal együtt?
Ezúttal néhány olyan klasszikus mondókákat mutatok, amelyek tökéletesen beépíthetőek a környezeti nevelésbe. Ha újabbak után kutatsz, látogass el a weboldalamra!

Sétáljunk

Menjünk, menjünk
mendegéljünk,
míg sűrű erdőbe érünk,
a fák között mókus ugrál,
az árokban nyuszi bujkál.

Ugráljunk!

Ugráljunk, mint a verebek,
rajta, gyerekek!

Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek
reggel óta,
felcsendült a
fecskenóta:
– Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!

Megvan még a
régi ház,
bár megkopott
rajt a máz.
Nosza, rajta!
Fecske módra
kimeszelik
nótaszóra:
– Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!

Csukás István: Hideg szél fúj

Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;

seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
vele bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,

mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!

Csanádi Imre: Farkas üvölt